Ajánlott zene: Dongwoon és Doojoon - When the door closes
*HyunSeung POV*
Aznap
hazakísértem MinSeot… pont úgy, ahogy az első találkozásunkkor. Gyűlöltem
magam, amiért ennyi fájdalmat okoztam. A pillanattól, amikor emlékképek
derengtek fel előttem, teljesen elveszítettem a fejem és a könnyes arcán
megjelent halovány mosoly csak még boldogabbá tett. De aztán kimondtam, ami
ismét összedöntötte benne a reményt. Átkoztam magam emiatt. Egyszerre éltettem és öltem meg, egyszerre
gyógyítottam és sebeztem meg, újból és újból. Tőlem függött, minden rajtam
múlt, én voltam az, aki irányított.
Mindennél
jobban gyűlöltem ezt a helyzetet. Úgy szerettem volna emlékezni mindenre, úgy
szerettem volna ezt az egész dolgot végre lezárni. MinSeo nem tett ellenem
semmit, és mégis ő volt az, aki leginkább szenvedett. Én könnyűszerrel
továbbléphetnék, nem kéne mást tennem csak, folytatni, amit elkezdtem, és
elfelejteni azt, hogy van valami, amire emlékeznem kéne. De MinSeo… túl jó
hozzám, és a tudat, hogy ha nem küzdök, ha nem emlékezem, ő belehal a
fájdalomba. Belehalna, mert csak én vagyok neki, mert még mindig teljes
szívéből szeret, és valahol legbelül én is őt. És ezt ő is tudja, én is tudom.
Mindenki tudja. Előbb fogadná el azt, hogy szakítok vele, hogy megcsalom, hogy
egy balesetben meghalok, mert tudna okokat találni, de így… ebben a helyzetben
nincs semmi ok. Minden bennem van, minden emlék és érzelem, az elmúlt három év,
amit vele töltöttem, bennem van elrejtve. Valahol, legbelül, amit elő kéne
hívnom.
De mi van
akkor, ha mégis elvesztek? – csendült fel bennem a kérdés, miközben hazafelé
tartottam. Mi van, ha azon az éjszakán minden emlék megszűnt? Mi van, ha csak
feleslegesen pazarlom az erőt arra, hogy visszahozzam a múltamat? Mi van, ha
minden hiábavaló? Mi van, ha a semmiért küzdök ilyen erővel, mi van, ha nincs
jövőnk, mi van, ha a szerelmünk tönkrement? Mi van, ha ez a végünk?
- Nem! – kiáltottam fel hangosan, majd egy hatalmasat rúgtam bele egy
szemetes konténerbe, melynek kongása sokáig visszhangot vert a kietlen utcán. –
Nem! – üvöltöttem még egyszer, miközben idegesen és zaklatottan túrtam bele
hajtincseimbe. Arcomat kezeimbe temettem, és zilálva rogytam térdre. – NEM! –
még erőteljesebben ordítottam fel, s még hosszabban hallottam csengeni a néma
házfalak között.
Sírtam. Összegömbölyödtem a földön, és zokogtam. A
fájdalom, az az égető érzés nem hagyott békén, és úgy éreztem, ha kitépném a
szívem, minden elmúlna.
Miért? Miért pont mi? Mégis mit vétkeztünk? Mi csak
szerettük egymást… ez miért bűn? Miért kell ezen átesnünk? Miért? Kinek nem
feleltünk meg, kit bántottuk, kinek okoztunk fájdalmat a boldogságunkkal? Miért
mi?
Dühösen ütöttem egyet a betonba, miközben
szüntelenül folytak könnyeim. Üvöltöttem, újból és újból, mintha ezzel akármit
is meg tudnék oldani. Ordítottam, mert jól esett, mert csak így voltam képes
elviselni a pusztító tüzet magamban.
Küzdeni fogok. Nem érdekel, min kell
keresztülmennünk, de nem adhatom fel. Nincs olyan, hogy elfelejtett emlékek,
nincs olyan, hogy az eddigi életem, a boldogságom csak úgy elvesszen. Nem! Én
ezt nem tudom elfogadni. Meg kell tennem. Tudom, hogy MinSeo az, pontosan
tudom, hogy szeretem, és mivel szeretem, nem fogom elfogadni a tényt, hogy el
kell őt felejtenem.
*
Nem tudom, mikor értem haza, de mind az öt
csapattársam mélyen aludt. Megejtettem egy gyors zuhanyt, és befeküdtem az
ágyamba.
De nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam
jobbra-balra, hol melegem volt, hol fáztam, hol túl magas volt a párnám, hol
túl alacsony. Kényelmetlen volt az ágy, pedig nem először aludtam benne. Már a
lepedőt is teljesen lerúgtam, s dühösen hajítottam a szoba sarkába a takarót és
az egyik párnát. Felültem, arcomat kezeimbe temettem, és megpróbáltam visszatartani
könnyeimet. Erős késztetést éreztem, hogy sírjak, de mégis mit értem volna el
vele? Az nem old meg semmit, attól még nem térnek vissza az emlékeim, attól még
nem lesz könnyebb és attól még ugyanúgy kínozni fog a fájdalom.
Tehetetlenül néztem körbe, mintha valamit keresnék,
mintha, mintha…
Valami hiányzott volna.
Hiányzott.
Hatalmas űrt éreztem magamban, és úgy éreztem, ez a
vákuum fog beszippantani. Saját magamat fogom elpusztítani, a saját szenvedésem
fog megfojtani.
Hiányzott.
Túl üres volt a szoba, és ahogy szemeimmel
végignéztem a sötétségben, egyszerre idegennek és taszítónak találtam. Ez nem
az én szobám, ez nem az a hely, ahol aludni szoktam, ez… ez valami más. Úgy
éreztem, mintha elraboltak volna, és kényszeríttettek volna, hogy itt maradjak.
Hiányzott.
A levegő is más volt. Szokatlan. Undorító,
orrfacsaró. A magány és a keserűség egyvelege terjengett, ölelt körbe és
megpróbált még keservesebb légkört biztosítani. Szép lassan akart megfojtani.
El akarta űzni a megszokott békés, nyugodt, harmonikus, családias és
szeretetteljes illatokat.
Hiányzott.
MinSeo hiányzott.
Magam mellé pillantottam, az ágy másik felére.
Mindig ott szokott feküdni. Mindig mellettem szokott lenni, és édesen bújik
hozzám. Mindig hallom lélegzetvételét fülemben, mindig érzem szívverését kezem
alatt, mindig látom hófehér arcát, csukott szemeit, kócos haját. Mindig
felriadtam, amikor megmozdult mellettem, minden egyes apró neszre figyeltem.
Mindig én védelmeztem, mindig éreztem teste melegét, szeretetét, mindent.
Mindig éreztem őt.
De most… most nem volt itt. Többé már nem… És ez
végtelenül hiányzott… Otthon akartam lenni, a közös lakásunkban, a közös
életünkkel, magam mellett akartam tudni ismét… Ha kell, lemondok a
csillogásról, feladom az énekesi karrierem, csak hadd kapjam őt vissza. Bármin
változtatok, bármit feladok, de őt nem… Az életemet nem…
- Kérlek, add vissza őt… -
suttogtam remegő hangon az éjszakába, és hallottam, ahogy a négy fal között
kitör belőlem a zokogás, s kéréseim süket fülekre találnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése