Amnesia - 1. rész

 

Sosem hittem volna, hogy velünk ilyen megtörténhet, de tévedtem. Most már tudom, hogy a boldogság sem tarthat örökké.

Késő este volt, amikor csörgött a telefonom. Épp akkor készültem el a vacsorával, és gondoltam arra, már csak percek kérdése és hazaérsz. Az evőeszközöket, tányérokat gondosan elrendeztem, friss virágokat raktam a vázába, a gyertyákat és a füstölőket már régen meggyújtottam, és az egész lakást átjárta a finom levendulaillat, miközben kedvenc dalunkat hallgattam, újra és újra. Gyomrom görcsbe állt az izgalomtól és szinte úgy éreztem magam, mint az első randevúnkon. Minden egyes találkozásunk új volt, minden egyes veled töltött pillanat maga volt a mennyország. Boldog voltam és nekem ennél többre sosem volt szükségem.

 Úgy volt, hogy a koncert után hazajössz, és együtt töltjük az estét, hisz a munkád miatt kevés időt tudtál rám szakítani. Sosem hibáztattalak ezért, és sosem gondoltam azt, hogy emiatt tönkremehet a kapcsolatunk, bár bevallom, néha rettenetesen tudtál hiányozni. Énekes voltál, és pontosan tudtam, mivel jár ez. Talán pont az tartott minket össze, hogy nem találkoztunk mindennap, talán pont ezért volt ennyire közeli a szerelmünk. Minden így volt jó.

De az volt az a perc, amikor az életünk gyökeresen megváltozott.

A kórházból hívtak. Közölték, hogy hazafelé menet a bandával együtt autóbalesetet szenvedtetek. Súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba; a többiek szerencsésebbek voltak, néhány karcolással, zúzódással megúszták a karambolt.

Gondolkodás nélkül kaptam magamra a kabátomat, és hagytam üresen a házat. Mint egy őrült, rohantam le a lépcsőn, vágtattam végig az utcákon, majd tíz perces kitartó futás után betoppantam a hatalmas, fehér épületbe. Nem tudtam sírni, nem tudtam üvölteni, csupán aggódtam és éreztem, hogy semmi nincs rendben. Hogy ezek után sosem lesz semmi rendben. Attól nem féltem, hogy elveszítelek, hogy magamra hagysz és átlépsz a Holtak világába, nem. Megígérted nekem, hogy sosem teszel ilyet és én hittem neked, hittem ebben az ígéretben. Mégis, az a furcsa érzés, mely ott motoszkált minden porcikámban, nem hagyott nyugodni.

Amikor beléptem a kórterembe, már stabilizálták az állapotod, be voltak kötözve a sebeid, infúzióra, gépekre voltál kötve. Sokáig csak álltam az ajtóban, és néztelek. Képtelen voltam felfogni a látottakat, képtelen voltam elhinni, hogy ez az egész valóság. Torkomat ekkor már kaparta a sírás, de nem engedtem szabadjára könnyeimet.

Leültem melléd az ágyra, megfogtam kezed, magamhoz szorítottam, és azt kívántam, épülj fel, legyél ismét egészséges és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Napok teltek el, és én minden egyes áldott napot melletted töltöttem. Nem akartalak egy percre sem magadra hagyni, éreztetni akartam veled, hogy vigyázok rád, várlak és szeretlek. Veled aludtam el, és veled ébredtem, és hiába mondták a többiek, hogy ideje lenne hazamennem, hogy lefürödjek, átöltözzek, kialudjam magam, vagy legalább egyek valamit, képtelen voltam elmozdulni. Ott akartam lenni melletted, amikor felébredsz. Hittem abban, hogy érzed a jelenlétem, és hogy ezzel erőt adok neked és te előbb térsz magadhoz.

Aztán a negyedik napon végre kinyitottad szemeid. Az örömtől könnybe lábadt a szemem, és magamhoz öleltelek. A megkönnyebbüléstől, és attól, hogy végre túl vagyunk a nehezén, egy mosoly ült ki az arcomra. Kezeim remegtek, ahogy végigsimítottam karodon, arcodon, majd újra és újra magamhoz szorítottalak.

De a sokadik ölelés után elhúzódtál tőlem és értetlenül meredtél rám. Megdöbbentem. Nem vártam erre a reakcióra, nem tudtam, mégis miért teszed ezt. Kérdőn néztem csapattársaidra, akik jó barátaim voltak, de az ő tekintetük is ugyanazt tükrözték, mint az enyém.

Egy orvos szakította meg a döbbent csendet, majd közölte, hogy előfordulhat egy kisebb emlékezetkiesés. Ekkor már biztos voltam abban, hogy mi történt, és tudtam, hogy elveszítettelek. Az a szorító érzés, mely a telefonhívás óta rettegésben tartott, mely ujjaival torkomat cirógatta, most egyszerre elhatalmasodott rajtam és egy csapásra belém vájta karmait.

Csak álltam az ágyad mellett és néztelek. Néztem azt a tökéletes arcod, hófehér és hibátlan bőröd, az orrodat, a csokoládébarnai szemeid, melyekkel mindig zavarba hoztál, az ajkaid, melyeket számtalanszor csókoltam, a vérvörös hajtincseid, melyeken milliószor végigsimítottam, a nyakad, a karjaid, amikbe végtelenszer belesimultam, és ahol mindig vigaszt találtam, néztelek, és minél inkább csak néztelek, úgy egyre távolabb kerültem tőled. Néztelek, és tudtam, talán soha többé nem érinthetlek meg, talán soha többé nem fogsz rám és az együtt töltött hosszú évekre emlékezni, talán soha többé nem fogsz szeretni.

Ez volt az a pont, amikor megtörtem. Sírni kezdtem, a könnyeim megállíthatatlanul száguldottak végig arcomon, de még most sem tudtam levenni rólad a szemem. Nem akartam ezt, nem akartam, hogy így legyen, és bár tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy visszahozzam emlékeid, a tudat, hogy talán elbukok, kudarcot vallok, elkeserített, megrémített.

Te csak továbbra is néztél rám, és hiába nyitottad szólásra a szádat, egy hang sem jött ki azokon. Tudtad, hogy megbántottál, akaratodon kívül, tudtad, hogy egy fontos személy lehetek az életedben, és tudtad, hogy mindent meg fogsz tenni azért, hogy visszahozd az emlékeidet, de akkor nem tudtál mit mondani. Zavart voltál, pont annyira, amennyire én.

Hátat fordítottam neked, és elrohantam. Nem bírtam, nem akartam előtted sírni, nem akartam, hogy így láss, mert megígértem neked, hogy sosem fogok.

Hiába tudtam, hogy sosem lesz semmi olyan, mint régen, mégis hittem, és görcsösen kapaszkodtam a közös ígéreteinkbe, az emlékeinkbe. Nem akartam feladni, pedig már akkor tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.