Amnesia - 4. rész

*HyunSeung POV*

   Egy hét telt el azóta, amióta kiengedtek a kórházból. Az orvos azt mondta, maradjak otthon, mert még pihenésre van szükségem, de nem tudtam tétlenül ülni a lakásban, így hát már másnap bementem a munkahelyemre. Bár nem engedték meg, hogy dolgozzak, és a riportereket, újságírókat is távol tartották tőlem, muszáj volt valamit kezdenem magammal. Megőrjített a tudat, hogy van valaki, akire emlékeznem kellene, aki állítólag az életem része, és valahogy mégis eltűnt. Az a furcsa érzés ott lappangott minden érzésem mögött, minden mozdulatom mögött. Mintha csak egy halvány ködoszlop választott volna el a valóságtól. Tennem kellett valamit.

   MinSeoval az elmúlt egy hétben sajnos nem találkoztam, pedig nem vágytam másra, csak arra, hogy újra lássam és mesélhessen nekem a múltunkról. Mielőbb emlékezni akartam, mert tudtam, hogy ez nem csak nekem rossz, de az orvos szigorúan figyelmeztetett, hogy ha túl sok információhoz jutok rövid időn belül, akkor sosem fogom visszakapni a régi életemet. Így hát visszamentem a céghez abban reménykedve, hogy valamivel le tudom kötni a gondolataimat.

   De sajnos tévedtem. Minden munkatársam elfoglalt volt, és csak pár percre tudtam beszélgetni néhányukkal, a próbaterembe pedig be se tehettem a lábam. Nem ülhettem le, mert akkor egyből elkezdett volna forogni az agyam, így úgy döntöttem, körbejárom az épületet. Ahogy haladtam az emeletek között, és ahogy cikáztam a folyosókon, egyszer csak betévedtem a stúdiónkba, ahol a dalokat szoktuk felvenni. Hogy a tudatalattim vezetett oda, vagy szimplán csak véletlen volt az egész, nem tudtam megmondani, de amint beléptem, újabb szokatlan érzés kerített hatalmába.

   Emlékképek villantak fel előttem. Tisztán láttam magam előtt, ahogy a srácokkal épp egy dalt veszünk fel, a szívem pedig eszeveszett ütemben kalapál a tudattól, hogy amint végzünk, a kedvesemmel lehetek. Éreztem a boldogságot, amit akkor éltem át, és tudtam, hogy a fal túloldalán vár rám ez a személy. Aztán ezt a képfoszlányt egy újabb követte, itt már egyedül voltam, egymagamban dalolásztam, és akkor belépett Ő. Arcát nem láttam, csak éreztem, hogy szeretem. Hogy vele boldog vagyok, hogy mellette önmagam lehetek. Hogy ő a másik felem, akivel egy egészet alkotunk.

   Közeledik felém, bár nem látom, de tudom, hogy arcán széles mosoly ül. Abbahagyom az éneklést, és kitárom karomat, ő pedig készségesen bújik hozzám. Érzem teste melegét, érzem, ahogy törékeny karjaival megszorít, ahogy fejét nyakamba fúrja, és azt súgja a fülembe, hogy szeret. Érzem, ahogy kezemmel átölelem vékonyka derekát, és attól félek, hogy el fogom törni, mint egy porcelánvázát, mert túl erősen szorítom magamhoz. Érzem puha és selymes bőrét, ahogy ujjaimmal végigsimítok hátán, érzem testének édeskés illatát. Érzem, érzem a boldogságát, de képtelen vagyok látni. Nem megy, pedig annyira akarom. Muszáj látnom az arcát, muszáj tudnom, ki az, aki ennyire törődik velem, ki az, akinek ennyire fontos vagyok.

   Egy könnycsepp folyik le arcomon, majd hirtelen hátat fordítok és kirohanok a stúdióból. Az ajtó hangosan csapódik be mögöttem, én pedig zilálva támaszkodom neki a szemközti falnak, és kezdem el törölgetni szemeimet. Hiába szakítottam meg ezt az emlékképsort, az érzés nem múlt el. Még mindig érzem magamon karjait, még mindig érzem a közelségét, még mindig érzem Őt.

- Minden rendben, HyunSeung? – lép mellém valaki, de nem nézek rá. Nincs szükségem senki ápolgatására, nincs szükségem semmi másra, csak arra, hogy tudjam az igazat.

   Aprót bólintok, majd futásnak eredek. Lábaim átveszik az irányítást, és nem aggódom azon, hogy hová visznek. Csak rohanok és rohanok, rengeteg ember mellett haladok el, némelyiket félre is lököm, de nem érdekel. Az se foglalkoztat, hogy valamelyik paparazzi lefotóz és a holnapi újság címlapján én leszek, nem érdekel, hogy ebből mekkora bajom származhat, csupán csak ki akarom tépni magamból ezt az érzést, ami fogva tart. Nem bírom, képtelen vagyok így élni. Semmi sem a régi, se én, se mások, se a környezetem. Mindenki megváltozott.

   Néhány perccel később egy ismerős helyen találom magamat. A közös házunknál. Tudtam, hogy itt fogok kikötni, így hát kertelés nélkül lépek be az ajtón. Felhevülten rohanok körbe a lakásban, de ötletem sincs, mit keresek vagy hogy ez mire jó nekem. Egyszerűen csak kell valamit csinálnom, mert úgy érzem, lassan megőrülök. Szétfeszít a tehetetlenség, a tudatlanság.
- HyunSeung! – hallok meg magam mögött egy ismerős hangot, és azon nyomban hátrafordulok. MinSeo áll ott, kissé ledöbbenve, de mégis, arcára kiül az öröm. Mintha tudta volna, hogy előbb-utóbb idejövök.
- MinSeo – lépek oda hozzá, és fogom meg kezeit. Szemei kikerekednek, és értetlenül néz rám, de nem húzódik el. Látom rajta, hogy az érintésem mennyire jól esik neki, ugyanakkor mennyire fáj is. Nem tudom, mit kéne tennem, teljesen össze vagyok zavarodva.  – Te mit keresel itt?
- Én, én csak… én… én visszajöttem összeszedni néhány cuccomat. Tudod, most egy ideig a barátnőimnél lakom – hazudja. Pontosan tudom, hogy nem ezért jött, és ő is tudja, hogy tudom – És te, hogyhogy itt vagy?

- Hogy én? – kérdezem, majd elengedem kezeit, és egy lépést hátrébb lépek. Körbenézek, bal kezemmel hajamba túrok, és kifújom az eddig bent tartott levegőt - Azért jöttem ide, hogy válaszokat találjak.