Amnesia - 8. rész

Ajánlott zene: Bang Yongguk & Yang Yoseob - I remember
https://www.youtube.com/watch?v=kuyASY8brKI

*MinSeo POV*

   Hazáig rohantam, megállás nélkül. Az eső jeges lehelete égette bőrömet, minden egyes cseppje olyan volt, mintha ostorcsapásokat mértek volna rám. Bár fel voltam öltözve, teljesen átáztam, és éreztem, ahogy a hideg szél átkúszik a szöveteken, végigsimít testemen, majd miután nem adom meg magam, erőteljesen vájja belém karmait, hogy egészen a bőröm alá hatoljon. De esélytelen volt, bármennyire is próbálkozott; belül úgy égtem, mint még soha, és semmi sem tudta volna eloltani a bennem pusztító lángokat. Mindeközben vadul süvített, üvöltött, mint egy fékezhetetlen vadállat, és semmit sem kímélt, ami az útjába állt. Az éjszaka ellenem fordult, s most már nem volt békés. Ijesztő volt. Fel akart falni.

   Én mégis megmenekültem, amikor sikeresen elértem barátnőim lakását, akiknél már két hónapja laktam. Nagy kő esett le a szívemről, amikor üresen találtam a lakást, és elolvastam a cetlit a konyhában, amin az állt, hogy ma este nem jönnek haza.

   Térdre rogytam, miközben kínkeservesen zokogtam. Lerúgtam magamról cipőimet, és négykézláb elkezdtem vonszolni magam a fürdőszoba felé. Percekbe, talán órákba telt, mire elértem célomat, és becsuktam magam mögött az ajtót.

   Szabályosan remegtem a sok sírástól. Szervezetem annyira kimerült, hogy már fáztam. Hideg volt.

   Nagy nehezen lerángattam magamról az összes ruhát, álló helyzetbe tornásztam magam és beálltam a zuhany alá. A forró víz, mely minden alkalomkor, amikor reszkettem a hidegtől, felmelegített, bársonyként ölelte körbe testem, simított végig gyengéden, mintha csak egy segítő kéz lenne. Mindig megnyugtatott, lecsillapított. De most, valami oknál fogva, mintha egyszerre megelevenedett volna. Úgy éreztem, hogy a vízcseppek apró gombostűkké, éles késekké alakulnak, s egyenként hasítanak bele bőrömbe. Minden egyes vízcsepp érintése halálos fájdalmat okozott; szinte ordítani tudtam volna.

   A csempében próbáltam fogást találni, de állandóan megcsúsztak nedves ujjaim, így újabb és újabb kísérleteket tettem. Kétségbeestem, menekülni akartam a forróság elől. Úgy éreztem magam, mint egy áldozat, aki csapdába esett és mindent elkövet azért, hogy kiszabaduljon fogva tartója karmai közül. Csak éppenséggel a támadóm már rég ellepte testem minden porcikáját, teljesen behálózott és esélyem sem volt a menekülésre. Ott volt a nyomomban, már el is kapott, és nem eresztett.

   Mégis, minden erőmet összeszedve sikeresen megkapaszkodtam a csapban, és elzártam azt. A víz egyszerre megszűnt, és többé nem éreztem úgy, mintha késsel hasogatnának.

   Remegő tagokkal csúsztam le a zuhanytálca aljára, öleltem át térdeimet, és kezdtem el eszeveszett zokogásba…

*

   Már nem számoltam a napokat. Fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el azóta az éjszaka óta, amikor úgy döntöttünk, kilépünk egymás életéből. Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire? Magamba fordultam, nem kommunikáltam senkivel, enni és inni se volt kedvem, az utcára pedig napok óta nem tettem ki a lábam. Bezárkóztam a szobámba, s elmerültem a gondolataim, az emlékeink, a múltunk tengerében. Fájt, minden egyes pillanat fájt, mégsem akartam szabadulni. Fájt, de képtelen voltam továbblépni. Leragadtam, úgy éreztem, minden megállt körülöttem. Az éjszakát követték a nappalok, a percek, az órák teltek, odakint az idő is hűlni kezdett, én mindebből mégsem érzékeltem semmit. Léteztem, de nem éltem. Többé valahogy semmi sem volt olyan boldog és örömteli, mint régen, valahogy nem volt fontos semmi, nem számított semmi, nem érdekelt semmi. Nem tudtam, mi tévő legyek, de valahogy ez is hidegen hagyott. Csak én voltam, és a szobám magánya, valamint a mérhetetlen fájdalom.

   Egy nap azonban mégis erőt vettem magamon, és előjöttem rejtekhelyemről. Kimerészkedtem a szabad ég alá, és elindultam a régi otthonom felé, de csak azért, hogy összeszedjem az ott maradt holmijaimat, és végleg lezárjam magamban a múltat. Persze ezt csak én gondoltam, valójában azért mentem oda, hogy még több emlékkel kínozzam magam, még inkább emlékezzek arra, ami soha többé nem lehet az enyém.

   Üres és csendes volt a ház, amikor beléptem. Egy ideig csak álltam az ajtóban és hallgattam a némaságot. A szívem nem zakatolt oly hevesen, de miért tette volna? Már nem maradt semmi, amiért értelme lett volna tovább dobognia.

   Lassan sétáltam beljebb, minden négyzetcentimétert alaposan végigmérve. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ez az egész megtörtént, mintha tegnap még oly békésen éltük volna itt az életünket HyunSeunggal. Miért kellett ennek megtörténnie? Miért pont velünk? És miért nem kapok ezekre a kérdésekre választ? Mi tényleg soha nem tettünk rosszat, és mégis… Hogyan történhetett meg ez? Erre nem voltam felkészülve. És vajon hogy vagy HyunSeung? Vajon ő már túltette magát rajtam vagy ő is éppúgy nem törődik semmivel, ahogy én? Istenem, kérlek, add, hogy legalább neki sikerült ezen továbblépnie!

   De kéréseim ismét süket fülekre találtak, amikor a nappaliba belépve megpillantottam HyunSeungot a kanapén ülni, kezében egy képkerettel. Megtorpantam, és nem tudtam, mit csináljak. Csak álltam és néztem őt, és könnyeim útra keltek. Szívem hónapok után most először látta meg a remény pislákoló fényeit, s ezzel párhuzamosan agyam is döntésre jutott: el innen, mielőbb! De amint hátrálni kezdtem, HyunSeung felkapta fejét és egyenesen rám nézett.
- MinSeo? – pattant fel rögtön, kezéből félredobva a fényképet, majd közeledni kezdett.
- HyunSeung, ezt ne… - hátráltam tovább, de elkapta karom.
- Sajnálom, de én… nem megy… Nekem ez nem megy… - mondta kétségbeesetten, miközben megszorította kezeimet – Nem tudom feladni, én… én nem akarom, hogy így legyen vége. Nem érdekel, ha az egész életemet kell arra áldoznom, hogy emlékezzek! Mégis hogyan élhetnék úgy teljes életet, hogy három év kiesett? Hogyan élhetnék a múltam egy darabkája nélkül? Én ebbe nem tudok beletörődni!
- Én… én… én… - nem tudtam, mit mondjak. Kettőnk közül ő volt az erősebb, és mindig ő volt az, aki reményt adott azzal, hogy hitt. És ő még most is hitt, én mégis megijedtem – Sajnálom.

   Hátat fordítottam neki, és kirohantam a házból, magam mögött becsapva az ajtót. A korlátnak dőltem, miközben zokogni kezdtem. Össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi lenne a helyes cselekedet. Pontosan tudom, hogy nem élhet így, de ezt vajon miért mondja? Valóban hisz kettőnkben vagy csupán meg van rémülve? Inkább kételyek közt sodródik, semmint szembenézzen a félelemmel és a valósággal? Vajon ha én elengedem, és elhagyom, ő is tovább tud lépni? Vagy én lennék az, aki fél? Mégis miért gondolom azt, hogy külön kéne folytatnunk, holott nyilvánvaló, hogy egyikünk se tud a másik nélkül élni? De vajon ezt is csak bemagyarázom magamnak? Vajon van értelme küzdeni? Egyáltalán… ez a valóság? Biztos, hogy nem csak egy rémálom?

- Nem hagyom, hogy megint elmenj… - hallottam egy hangot magam mögött, majd két kéz fonódott a derekamra.

   Nem tiltakoztam. Belesimultam HyunSeung ölelésébe, s lehunyva szemeimet élveztem közelségét. Mint a régi szép időkben… Miért kínzom önmagam? Ez nem helyes, nem lenne szabad… De mégis, olyan jó, olyan biztonságos, olyan szeretetteljes… Mi van, ha ez az utolsó, mi van, ha megint el kell engednem, ha megint el kell futnom, mi van ha ismét látnom kell összetörni?

   Magával szembe fordított, s ujjaival lassan végigsimított karomon, vállamon, majd arcomon. Állam alá nyúlt, s kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek. Lassan emeltem rá tekintetem, s néztem bele mélybarna szemeibe, melyeken megcsillant a fény. Vajon miért csillog ilyen vidáman? Vagy már ezt is csak én képzelném oda, s valójában már teljesen kifakult?

   Remegni kezdett testem, minden porcikám, ahogy ajkai közeledni kezdtek felém. Fejemben megszólalt a vészriasztó, szinte láttam a vörösen villódzó fényeket, és tudtam, hogy meg kéne állnunk. Tudtam, hogy nem szabadna folytatnunk, tudtam, a fenébe is tudtam, de…

   Akartam őt. Túlságosan fontos volt, túlságosan is szerettem ahhoz, hogy lemondjak róla. Ő hitt bennünk, és én is hinni kezdtem magunkban.

   Ajkait puhán, érzékien érintette enyémhez, s mintha szikra robbant volna körülöttünk. Úgy éreztem, minden fájdalom kiürül szervezetemből, s átadtam magam a boldogságnak. Erősnek éreztem magam, megállíthatatlannak, törhetetlennek. A fájdalom gyilkos tüze elaludt, s helyét a szerelem égető lángja vette át. Remegve bújtam hozzá, minden porcikámban reszkettem, s HyunSeung még erőteljesebben szorított magához.

   Minden megszűnt létezni, és úgy éreztem, semmi sem állhat kettőnk közé. De vajon ez csak a pillanat varázsa volt? Még mindig kételkedtem, de ez a kételkedés elmúlt, amikor megszólalt:
- Emlékszem – s belemosolygott csókunkba – Most már mindenre emlékszem…




VÉGE ~