Égi Angyal - 3. rész

*HyunSeung POV*

Ismét egy álmatlan éjszaka vette kezdetét. Amióta elmentél, nehezen alszom el, csak forgolódom jobbra-balra órák hosszat, majd mikor végre elnyom az álmom, felkeresem a titkos helyünket. Ott várok minden nap, türelmesen, remélve, hogy egyszer mégis visszatérsz. Bár már nem érzem a jelenléted, bár már nem érzem a köteléket, de elmémben még mindig ott él az emléked, az arcod, a mosolyod, a kedvességed. Hiába hittem, hogyha a kettőnk közt lévő kapocs megszűnik létezni, könnyebb lesz, de nem így van. Az utána maradt üresség, hegek örökké ott fognak maradni, és soha, semmi sem fogja kitölteni a helyét, begyógyítani a sebeket.

Ismét eljött a reggel, és ismét egy értelmetlen napba csöppentem. Amióta elmentél, minden napon ugyanúgy telik. A napok és az éjszakák néha egybefolynak, az idő, mintha megfagyott volna körülöttem, mintha vaskerekei közé homokot szórtak volna, mely így örök mozdulatlanságra kárhozott. Nélküled semmi sem olyan, mint régen, nélküled nem tudom, hogyan kéne folytatnom tovább az életem. Annyira vártam, hogy találkozzunk, hogy végre személyesen is megismerhesselek, és minden hiába. Most már azt se tudom, hogy valójában létezel-e vagy csak én képzeltelek? De ami a legrosszabb, hogy ezt soha többé nem is fogom megtudni. Örök rejtély marad. És ez a tudatlanság rosszabb mindennél.

Egy könnycsepp csorog le arcomon, amit egyre több követ. Ezúttal nem állítom meg őket. Miért ne sírhatnék, ha fáj? Te voltál az egyetlen, amiért még éltem, és most már te sem vagy. Nem tudom, hová lettél. Az életem megváltozott, most már semmi sem számít. Egyszerűen elfáradtam, egyszerűen nem akarok tovább küzdeni, egyszerűen csak meg akarok szűnni létezni. Fel akarok adni mindent.

Az a sok szép dolog, az a sok emlék, az a sok szeretet… minden csak álom volt… minden…

Felzokogok, ujjaimmal hajamba túrok, majd az ágyról lecsúszva a földre rogyok, összegömbölyödök, és úgy engedem szabadjára fájdalmam.

Vége…

Fáj kimondanom, de vége. Bármit megadnék, hogy még egyszer, utoljára láthassalak, érezhesselek, csak egy percre, csak egyetlen egy pillanatra, de nincs több esélyem. Nincs még egy perc. Nincs még egy pillanat. Nincs utolsó kívánság. Elfogyott minden.

Vége van…

 

*MinSeo POV*

Nézem, ahogy alszol. Nézem, ahogy nyugtalanul dobálod magad az ágyon, ahogy csukott szemhéjad alatt szemgolyód eszeveszett gyorsasággal mozog, ahogy a levegőt szaggatottan veszed. Úgy szeretném tudni, miről álmodsz! Úgy szeretnék ismét az álmaidban lenni, hogy tudjam, jól vagy, hogy minden rendben van veled.

De nem lehet…

Az ágyadra ülök, hangtalanul, hogy ne ébresszelek fel. Ujjhegyemmel gyengéden simítok ki egy kósza tincsed arcodból, majd egy apró puszit lehellek homlokodra. Annyira boldogok lehettünk volna ketten, annyira tökéletesen illettünk egymáshoz. Két elveszett lélek voltunk, és a Sors valami csoda folytán összekötött minket, de én tönkretettem mindent. Csodás életünk lehetett volna, de elrontottam.

Az ébresztőórád csörögni kezd. Eljött hát a reggel. Mennem kéne, de képtelen vagyok magadra hagyni. Bűntudatom van, amiért ezt okoztam Veled.

Ébredezni kezdesz, egy ütéssel elnémítod az órát, a szobára pedig néma csend borul. Lélegzeted még mindig szaggatott, a szíved se ütemesen ver. Arcodra kiül a fájdalom, a rémület, és a tehetetlenség, ahogy gondolataid közé merülsz. Úgy szeretném tudni, hogy mi jár éppen a fejedben! Úgy szeretném kiolvasni a gondolataidat, hogy meg tudjalak nyugtatni!

De nem lehet…

Lassan felülsz az ágyban, de továbbra sem fogsz bele a napi teendőid elvégzésébe. Annyira rémisztő így látni téged. Ilyen szétesetten, teljesen legyengülve, kedvtelenül. Milyen ostoba voltam! Csak most jövök rá, mit okoztam, hogy mit tettem Veled! Vissza akarom fordítani a tetteimet, vissza akarok menni és mindent másképp csinálni, de nincs még egy utolsó kívánság...

Sírni kezdesz. Könnyeid, mint a villám, törnek utat maguknak, s mint az eső, úgy kezdenek el potyogni. Ne, kérlek, ne sírj, ne tedd ezt velem! Könyörgöm, fejezd be, ne okozz ekkora fájdalmat! Ne sírj miattam, ne hullajts könnyeket értem, nem érdemlem meg! Kérlek…

A földre esel, és eszeveszettül zokogni kezdesz. Tested rázkódik, torkodból egy hangos üvöltés szakad fel, majd elnémulsz. Sírsz, s veled együtt sírok én is.

Kérlek, ne…

Térdre rogyok veled szemben, és csak nézlek. Nézem, ahogy szenvedsz, ahogy a hiány és a kín lassan felemészt belülről, lassan, de biztosan végez veled. Istenem, miért tettem ezt? Miért nem tudtam még egy kis ideig várni? Miért hittem azt, hogy ezzel nem okozok neked fájdalmat? Miért nem vettem észre, hogy ez az egész nem csak egy álom? Óh, ha tudtam volna, ha nem lettem volna önző, most mindketten boldogok lennénk!

Mit tettem?!

Úgy szeretnék segíteni, úgy szeretnélek most is magamhoz húzni, megölelni, és azt suttogni, minden rendben lesz. Úgy szeretném elmondani, mennyire szeretlek, úgy szeretnék ismét ígéreteket tenni, és megvalósítani őket, hogy láthassam azt a jól ismert mosolyt az arcodon!

Úgy szeretnék tenni valamit! Bármit…

De nem lehet…

Felállok a földről, majd odasétálok melléd, s leguggolok. Azzal, hogy ilyen állapotban látlak, így, összetörten, szívemet mintha kitépték volna a helyéről, s lelkem mintha lángokban állna.

Muszáj tudnod, hogy létezem, hogy itt vagyok, és hogy nem hagytalak el! Muszáj érezned, hogy mindvégig melletted voltam, és mindvégig melletted leszek!

Lehunyom szemem, majd remegő kezemmel óvatosan megérintem könnyáztatta arcod. Egy pillanatra hátrahőkölsz, de megrázva fejed, folytatod tovább a könnyek hullatását. Ismét végigszántok arcodon, megérintem ajkaidat, te pedig kinyitod szemeid. Kezeddel arcodhoz nyúlsz, mintha lenne ott valami, én pedig érzem, ahogy bőrünk összeér, ahogy melegséged végigszáguld egész testemen. Lassan abbahagyod a sírást, lassan mindent ismét némaság ölel körbe, lassan felhevült és lázas szíved is lecsillapodik.

Nem mondasz semmit, nem félsz, mert tudod, hogy ott vagyok.

Tudod, hogy én vagyok.

Lehunyod szemeid, majd nyelsz egy nagyot. Kezedet továbbra sem ereszted el arcodról, nem akarod elengedni kezem.

Vársz. Vársz arra, amire mindketten vártunk, és amitől megfosztottam mindkettőnket.

De nem lehet így vége!

Nem lesz így vége!

Közelebb hajolok hozzád, s egy apró csókot hintek ajkaidra. Ajkaink találkozásakor egy aprócska, ezüstös szikra villan fel, de nem ijedsz meg.  Miért is ijednél? Hisz ez volt az a pillanat, amikor lelkünk egyesült, amikor szerelmünk egymásra talált, ez volt az, amit mindketten olyan nagyon vártunk már.

Itt vagyok, te itt vagy, itt vagyunk mindketten.

Ajkaid halvány mosolyra húzódnak, s veled együtt én is felvidulok.

Talán sosem fogjuk ténylegesen látni egymást, talán sosem mutathatjuk be egymást a barátainknak, a szüleinknek, talán sosem kulcsolhatjuk össze ujjainkat, talán életünk végéig távol leszünk egymástól, de szívünk mindig is egymáshoz lesz láncolva, mindig is egy ritmusra fognak táncolni, és bármi is fog történni, a köztünk lévő szálak örökké ott lesznek.

Mert szeretlek.

Szeretlek, és ezen soha, semmi nem fog változtatni. Történjen bármi, de ezt az egyet soha, senki és semmi nem fogja elvenni tőlem.

Mert ezek vagyunk mi ketten.

Két szív, és két lélek, egy láthatatlan kötelékkel összekapcsolva, kilométerekre egymástól, de mégis együtt.