Amnesia - 5. rész

Ajánlott zene: BTOB - Insane

 https://www.youtube.com/watch?v=FmuHZa6DQOc

*MinSeo POV*

   Csak néztem az előttem álló srácot, aki teljesen össze volt zavarodva, és nem tudtam, mit kéne tennem. Egyrészt, mert nem számítottam arra, hogy ide fog jönni, másrészt pedig annyira szerettem volna segíteni neki, de ötletem sem volt, hogyan. Az elmúlt három év alatt, amit együtt töltöttünk, sosem láttam még ennyire kétségbeesettnek, és elveszettnek.

   Szerettem volna magamhoz ölelni, és azt súgni a fülébe, hogy nincs semmi baj, és hogy minden rendben lesz. De mi értelme lett volna hazudnom? Nem volt rendben semmi sem, és az sem volt biztos, hogy valaha minden rendben lesz.
- Mi lenne, ha leülnénk beszélgetni? – kérdeztem végül kis habozás után. Jelen pillanatban ő volt az, aki rosszabbul érezte magát, így kénytelen voltam erőt venni magamon, hogy megtörjem a csendet.

   Aprót bólintott, majd a nappali felé vette az irányt, én pedig a konyhába siettem, hogy két pohár narancslé társaságával visszatérjek. Ahogy elővettem a poharakat és megtöltöttem őket, szemeim könnyekkel teltek meg. Újabb emlékképek rohamoztak meg, de megálljt kellett parancsolnom nekik. Nem sírhattam, HyunSeung előtt semmiképpen sem. Gyorsan megtöröltem a pulcsim ujjával a szemeim, és én is bementem a nappaliba.

   Odaadtam neki a narancslevet, és leültem vele szembe. Még mindig nem tudtam, mit kéne mondanom, így csendben maradtam és vártam, hogy ő szólaljon meg.
- Mesélsz még rólunk? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés, és félve pillantott rám.

   A rémület átsuhant arcomon, és reméltem, hogy nem vette észre. Visszaerőltettem magamra a megszokott, érzelemmentes arckifejezést, majd felsóhajtottam.
- Mi lenne… ha szavak helyett inkább elvinnélek egy helyre?
- Miféle helyre? – kérdezte, de már fel is pattant a kanapéról.
- A kezdetekhez.

*

   Egy fél órás séta után megérkeztünk arra a helyre, ahol minden kezdődött. Az első találkozásunkhoz. Még most is tisztán élt bennem az a nap, mely meghozta életembe a fényt, a boldogságot. De most, hogy ott álltam, évekkel később, mintha egy kis keserűség is vegyült volna belém. Mi van, ha ez a hely lesz az, ahol utoljára látjuk egymást? Mi van, ha ez az a hely, ahol mindennek vége szakad, mi van, ha ez az a hely, ahol a jelenüknek és a jövőnknek nincs több köze egymáshoz?

   Még mielőtt ismét eluralkodhatott volna rajtam a fájdalom, HyunSeungra néztem. Látni akartam minden arcizma rezdülését, hátha le tudom olvasni, mire gondol, vagy éppen mire nem.
- Itt találkoztunk először? – kérdezte elfojtott hangon, miközben tekintete hol a park zöldjében, hol a Han folyó kékjén cikázott – Hogyan történt?

   A kérdése tőr volt a szívembe. Reméltem, hogy talán ez majd segít neki emlékezni, de úgy látszik, nem volt elég. Lelkemben forrt a fájdalom, a csalódottság, úgy éreztem, az érzéseim felemésztenek, és lassan hamuvá leszek. De a szerelem, ami még életben tartott, erősebb volt, és nem hagyta, hogy feladjam. Küzdöttem, mert nem akartam engedni a valóságnak. Tudtam, hogyha nem sikerül visszahozni az emlékeit, mindennek vége, nem lesz többé olyan, hogy mi, és ez teljesen összeroppantott volna. Nem bírtam volna szembenézni a tényekkel.
- Három évvel ezelőtt történt, egy gyönyörű, nyári délutánon… Épp a szokásos napi futó-adagomat teljesítettem, pont ezen az úton, ahol állunk – néztem végig a hosszú macskaköves úton, mely a folyó mentén húzódott – És pont úgy, ahogy te is. Sikítást hallottam magam mögött, és hátra fordultam, de nem álltam meg egy pillanatra sem. Véletlenül neked ütköztem, és a földön landoltam.
- És meghorzsoltad a kezed… – tette hozzá.

   Felkaptam fejem, és értetlenül meredtem rá. Teljesen ledöbbentem, egy pillanatra mintha elfelejtettem volna minden rosszat, mindent, amin túl kell most esnünk, egy pillanatra felcsillant előttem a remény halovány, pislákoló lángja, és ez épp elég volt nekem ahhoz, hogy egy örömittas mosoly terüljön szét arcomon. Szemeimből ismét könnyek bukkantak elő, de ezúttal nem tartottam őket vissza. Remegő kezeimet arcom elé kaptam, és megállás nélkül ráztam a fejem, mint aki nem hiszi el, amit hallott.
- Emlékszem, aznap különös érzésem támadt. Korábban mentem el futni, mint úgy általában – indult el az egyik irányba, miközben tekintete körbe-körbe cikázott a parkban. Utána eredtem, egyetlen egy szaváról se akartam lemaradni - A Nap furcsán tűzött, és a szellő is langyos, édeskés illatot hozott magával. Olyan más volt aznap minden, izgatott voltam és boldog, pedig nem volt okom rá. Vidám voltam, jókedvű. Aztán fellöktem azt a lányt és… mintha tudtam volna, hogy ő volt az oka mindennek, amit aznap éreztem. Mintha tudtam volna, hogy a Sors akarta ezt, hogy ez valaminek a kezdete.

   Hirtelen megállt, majd szembe fordult velem. Rám nézett, könnyáztatta arcomra, és egy pillanatra teljesen lefagyott. De ismert annyira már, hogy nem hagyta abba a beszédet; folytatta anélkül, hogy kértem volna.
- Pont ezen a helyen ütköztünk egymásba – lépett közelebb hozzám, miközben teljes átéléssel mesélte el az ő szemszögéből az első találkozásunkat. Úgy beszélt, mintha csak egy könyvből olvasna – Pontosan itt volt, mert egyből leguggoltam hozzád és segítettem felállni. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy valami nagy kárt tettem benned. És arra a padra ültettelek le – mutatott az út szélén álló padra – Igen, emlékszem, aznap én kísértelek haza, mert annyira aggódtam érted, és bár azt mondtad, nem szükséges, hajthatatlan voltam.

   Odasétált a padhoz, mintha valamit keresne rajta.  Könnyeim, melyek megállás nélkül folytak, elhomályosították látásomat, de ennek ellenére is tisztán láttam magam előtt mindent. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, ami történik. Emlékezett. Mindenre emlékezett az első találkozásunkból. Ez annyira hihetetlen…

   Hirtelen odalépett hozzám, megfogta a kezem és leültetett a padra.
- Emlékszem, attól a naptól kezdve mindig ezen a helyen találkoztunk, mindig ezen a padon ültünk. Emlékszem, aznap, amikor találkoztunk, még visszajöttem ide este, és belevéstem a nevünket a pad háttámlájának másik oldalára. Nézd! – mutatott rá egy feliratra – Ez én voltam!

   Hirtelen elhalkult, és arcomat fürkészte. Csak zokogásom visszhangzott a minket körbeölelő csendben. A nevünket néztem, amik valóban ott álltak a megismerkedésünk dátumával együtt. Már három éve ott van, és egyszer sem tűnt fel… Pedig mennyiszer voltunk itt, mennyiszer ültünk ezen a helyen, és mégis…
- Nem tudom, miért írtam fel aznap a nevünket, hisz az sem volt biztos, hogy találkozunk még. De valami hang azt súgta, hogy tegyem meg. És megtettem. És most már tudom, hogy miért – az ő tekintete is a régi emlékre siklott – Ha ezt nem írom fel, talán most nem jutott volna eszembe semmi.

- HyunSeung, én… - próbáltam megfogalmazni gondolataimat, de képtelen voltam rá. Egyrészt, mert nem tudtam pontosan, mit érzek, másrészt pedig ha tudtam volna se jött volna ki egy szó se a számon, harmadrészt pedig mert HyunSeung közelebb csúszott hozzám, és ujját a számra helyezve intett csendre.
- Emlékszem az első találkozásunkra, de… nem tudlak beazonosítani téged. Tudom, hogy nem kéne ezt elmondanom, mert ez a néhány perc, amit mondtam, számodra többet jelent, mint az elmúlt három évben bármi más, de… nem hazudhatok. Nem tudom felidézni az arcod, nem látom, hogyan néztél rám, nem tudom… Nem emlékszem… Akár lehetne egy másik lány is, bár tudom, hogy nem hazudnál nekem ilyenről… De amíg nem látom az arcod az emlékeimben, addig ez az egész olyan, mintha vakon tapogatóznék a sötétségben.

   Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak az számít, hogy emlékezett, de nem. Igaza volt. Amíg nem lát engem, amíg nem tud százszázalékosan meggyőződni arról, hogy én voltam az, addig ez az egész mit sem ér.

   Még erőteljesebben sírni kezdtem. Egész testem rázkódott a sírástól, és úgy éreztem, minden, ami az előbb történt, csak egy hamis illúzió volt. Fájt, pokolian fájt, jobban, mint ezelőtt annak ellenére, hogy a reményből egy csepp még mindig a szívemben égett.

   HyunSeung még közelebb ült hozzám, karjait derekam köré fonta és magához húzott. Mellkasába fúrtam fejem, és csak sírtam, és sírtam, úgy sírtam, mint oly sokszor, amikor itt voltunk, ezen a helyen.